Sarkvidéken

"Minden nap készen állunk, hogy elinduljunk a 18 kilométerre levő raktárunkig, de a sátoron kívül folyamatosan tombol a hóvihar. Kitartunk a végsőkig, persze egyre gyengébbek vagyunk, nem lehet messze a vég. Kár, de azt hiszem nem tudok többet írni. Az Isten szerelmére, gondoskodjanak szeretteinkről." - szól Scott utolsó naplóbejegyzése feltételezhetően 1912. március 29-éről.

Csapatának tragikus sorsa hőssé tette őket, naplója pedig kétségkívül a sarkvidéki irodalom egyik klasszikusa. Epikus történetük elhomályosította a pragmatikus és Déli-sarkon elsőző Amundsenét, vagy Shackleton 1908-as sarki próbálkozásáét, ahol a célegyenesből visszafordulván menekült meg a csapata. Scott utolsó napjaiban mérleget vont az expedíciójával kapcsolatban, és a szerencsétlen végkifejletet az őket ért balszerencsék sorozatával indokolja. A közvélemény ezt az értékelést sokáig megdönthetetlen axiómaként kezelte, és ma is sokan így gondolkodnak az eseményekről. Roland Huntford 1979-ben (itthon 2004-ben) megjelent könyve zavarta fel az állóvizet, amiben meglehetősen kritikusan nyilatkozik Scottnak, mint vezetőnek személyiségéről, és összeveti az délsarki út amatőr hibáit Amundsen minden részletet kidolgozó expedíciójával.

Huntford szubjektív kicsengésű, de vitathatatlanul részletekbe menő kutatómunkáján kívül sokan vállalkoztak és vállalkoznak az események értékelésére, kivált vonzó a részletek közt spekulálni, mivel úgy tűnhet egy hajszálon múlt csak a tragédia - legtöbbször az emelik ki, hogy semmiségnek számító 18 kilométeren állt vagy bukott el a vállalkozás.

Az utóbbi hetekben-hónapokban talán nem telt el nap, hogy ne foglalkoztam volna magam is az izgalmas témával, s ugyan a szent grált nem leltem meg, egyre inkább kezd körvonalazódni saját elméletem a tragikus történettel kapcsolatban. S hogy nem csak múltbéli kutakodásról van szó, úgy vélem rengeteg tanulsága van ennek a 100 éves históriának, hiszen egy túra vagy hegymászás tervezése és kivitelezése során számtalan ponton kell mérlegelnünk és (ön)kritikus döntéseket hoznunk. A hegyek veszélyei cimű tananyagban nagybetűkkel áll a két fejezetcím : Objektív veszélyek és Szubjektív veszélyek.

Az objektív veszélyek (melyek figyelmen kívül hagyása már szubjektív veszély) elsősorban a terep és az időjárás. Az Antarktisz egy szélsőséges térség csaknem minden tekintetben, Scott egy közel teljesen feltárt (Nimrod expedíció 1907-1909.) útvonalat követett, Shackleton "Az Antarktisz szívében" c. könyve egy útikalauz részletességével számol be a terepről. A Ross szigeten levő bázisról egy hektikusan befagyó és felengedő tengerjég vezet a több száz kilométeres kiterjedésű Ross selfjégre - ez egy teljesen sík "gleccserjég", középütt a tájékozódási pontok teljes hiányával, helyenként hóhidakkal álcázott méretes jéghasadékokkal. A következő szakaszon a hatalmas Beardmore gleccser vezet fel a platóra, itt a hasadékok és a különböző terepformák közti navigáció jelent veszélyt, az emelkedő fokozott terhelést. Végül a sarki fennsík, ahol a nagy tengerszint feletti magasság, a tájékozódási pontok hiánya, a szélformálta szasztrugák (hótarajok) és a hó minőségének változatos formái jelentenek kihívást. Mindez együtt kb. 1400km oda és ugyanennyi vissza. Ma is hatalmas táv. A terep adta veszélyek három ponton érintették kritikusan a briteket. A jellegtelen terepen való tájékozódáshoz nem építettek sűrűn hóoszlopokat, ezek a tájékozódási nehézségek plusz kilométereket és fáradságokat jelentettek, tiszta szerencse hogy az összes depót megtalálták visszafele, és az Evans hadnagy által vezetett támogatói csapat csodával határos módon szánkózott le egy ismeretlen meredek lejtőn, miután letévedtek a "biztonságos" útról. Hasadékokba esés szintén gyakran előfordult, az egyedüli komoly baleset Evans altiszttel (nem azonos Evans hadnaggyal) történt aki sérülése után napokon belül meghalt. A szeszélyes tengerjégnek esett áldozatul egy motoros szán, néhány póni, kis híján pár ember és ugyancsak ez a pár kilométeres szakasz felelős a logisztika számos akadozásáért.

A másik objektív veszélytényező az időjárás. Kijelenthető hogy a halálesetek legfontosabb oka a szélsőségesen alacsony hőmérséklet és a viharos idő. Minthogy 100 éve meglehetősen korlátozott ismeret állt rendelkezésre a kontinens időjárásáról, mindenképpen egy legrosszabb esetre készített terv jelenthetett volna bizonyos fokú védelmet. Scott bízott a korábbi évek korlátozott tapasztalatán egy "jó" időjárásban és ennek megfelelően választotta a felfedezőút időzítését, mely az antarktikus nyár és tél határán ért volna véget március közepén-végén. Extra napokkal nem számolt pihenők és ítéletidő esetére. Felszerelése nem felelt meg a szélsőséges elemeknek. Megelőző télen mínusz 40-50 fokban volt az angoloknak egy mini-expedíciója a Crozier-fokra, ami a felszerelés és az időjárás kapcsolatát is hivatott lett volna tesztelni. A megfagyás határán, szánalmasan rövid napi távolságokon vontatva a szánt élte túl a három angol (Wilson, Bowers, Cherry-Garrard) az utazást. Az önkritikus hang elmaradt, teljességgel pozitív értékelést kapott a felszerelés és a szánhúzási módszer. A délsarki expedicíó utolsó heteiben az 1912-es sarki tél kivételesen hideg és viharos időt hozott, a Crozier-foki menet körülményei szükségszerűen megismétlődtek. Az időben igen hosszúra nyúlt sarki út eleve némi hazardírozást hordozott magában. Napjaink sokkal jobb életben maradási esélyeivel sem húzzák el az expedíciókat márciusig, még Amundsen is legrosszabb elképzelése szerint február közepéig visszatért volna a bázisára (ahova végül korábban, január 25-én ért el).

A szubjektív veszélyekkel kapcsolatban hosszú listákat hoz fel az irodalom és számos weboldal. A blog korlátozott volta miatt a kritikusakat emelném ki, amelyek valóban megmenthették volna az expedíciót, vagy amelyek nem kaptak kellőképpen hangsúlyt.

Az életbevágó szubjektív veszélytényező egy mára ismeretlen hiánybetegség, a skorbut. Amennyire ma mindennapjainkká vált a vitaminok bevétele akár tabletták akár természetes élelmiszerek formájában, annyira rejtély volt száz éve a fogínyvérzéssel és teljes legyengüléssel járó betegség, ami a tartósított élelmiszereket fogyasztó tengerészeket és sarkkutatókat támadta meg. Amundsen a friss húsban hitt, fóka és kutyahúst fogyasztottak az út során, Scott - mint sok más esetben - a jó szerencsében bízott. A skorbutnál is kritikus tényező az idő, szakirodalmak vitatják hány hét alatt ürül ki a szervezet vitaminraktára, noha Scott és Wilson doktor sem tesz említést a betegségről naplójában, és a holtakat megtaláló Atkinson doktor sem állapít meg semmilyen diagnózist, csaknem biztos, hogy a skorbut gyengítette le az expedíció tagjait. Evans hadnagy, aki két társával a legtovább kisérte el Scott ötfős csapatát, csaknem áldozatává vált a betegségnek, noha hetekkel kevesebb időt töltött a vitaminmentes étrenden. Mindössze órákkal menekült meg a végkimerülés okozta halál torkából és a menedékre szállítatván aztán teljesen felépült.

A minőségi hiánybetegség mellett meg kell említeni a "mennyiségi hiánybetegséget" - nevezetesen a szűkre számított adagok miatt mindenki éhezett az út során. Az irodalom tételes kalóriaszámításokat listáz, ezek alapján hónapokon át folyamatos alultápláltságban kellett az embereknek nehéz fizikai munkát végezni. A porciózást nehezítette, hogy nagy kiszerelésben volt az élelmiszer tárolva, a felkészült expedíciók ma is napi adagokkal teszik tervezhetővé az élelmiszerfogyasztást. A legfontosabb apróság ami ugyancsak kritikus hibának bizonyult - a főzésre használt paraffin tartályának elégtelen lezárása. A bőr zárógyűrű mellett a paraffin egy része elillant, megfosztva az utazókat a meleg étkezéstől és a megfelelő mennyiségű folyadéktól, amit a hó olvasztásával nyertek. Amundsen forrasztással lezárt és fölöslegként hátrahagyott tartályában évekkel később is hiánytalanul megvolt a paraffin. Szomorú kontraszt, hogy az egyik expedíció fölöslegessé vált  készleteket hagy hátra, míg a másik sorsa pár darab kétszersültön múlhatott.

Elemzők citálják pro és kontra a korabeli felszerelést úgymint szeksztáns vs. teodolit, prém vagy gyapjú, milyen a jó fejfedő és napszemüveg, milyen a jó sátor stb. Ki lehet jelenteni, hogy a norvégok felszerelése kidolgozottabb volt, de önmagában talán egyik tényező sem jelentette közvetlenül az angolok halálát, a késedelmes sarkra érkezésükért pedig elsősorban a pónikra és emberi szánvontatásra alapozott logisztika a felelős.

A csapat összetétele bármilyen történelmi időben kritikus, kivált hosszú hónapokig tartó összezártság esetén. Scott mindig felhőtlen baráti hangulatról ír, pár sornyi odaszurkálást engedélyez csak magának tiszttársairól, a legénységről ritkán ír. Ma már nehéz felderíteni mennyi ebből a modorosság és milyen belharcok lehettek a háttérben, úgy gondolom Scott kevesebb jellemhibával bírt, mint amennyit Huntford belemagyarázott. Úgy vélem viszont eleve hiba volt "hagyományosan" a haditengerészet keretei között szervezni az expedíciót. Az autokrata rendszer akadályoz minden józan kritikát, a gépekhez igazán értő Skelton hadnagy rangbeli problémák miatt maradt ki az utolsó pillanatban, és egy ilyen érdekközösségben megengedhetetlen egy olyan társadalmi szakadék, ami a tiszti és a legénységi állomány között húzódott. Fizikailag egy ládasor választotta el a két részt a kunyhóban, a legénység - noha számos esetben hősiesen helytállt - soha nem volt elismertségben paritásban a tisztekkel, döntések meghozatalában pedig végképp nem. A döntések tekintetében még a tiszteknél is létezett egy hierarchia: Scott utasítása volt a végső, logisztikában Bowers élvezett valamennyire szabad kezet, illetve Wilson volt személyes tanácsadója a parancsnoknak.

Végül a latolgatás: adott körülmények mentén lehetett volna-e sikeres Scott expedíciója?

Kijelenthetjük, hogy a Déli-sarkra semmilyen körülmények között nem érhetett volna oda hamarabb, egyetlen esélye az elsőségre - amit Scott is bölcsen belátott - ha Amundsen expedíciója kudarcot vall. Az érdekesebb kérdés, hogy 1911 novemberében, az elindulás pillanatában mennyi esélyük volt, hogy élve megússzák?

A logisztika gerince eléggé meghatározta a lehetőségeiket. A megelőző évben szervezett depókihelyezés teljes kudarc, nem érték el a fődepóval (egy tonnás depó) a tervezett 80 fokos déli szélességet, és 6 póni odaveszett az út során. Érdekes részlet, hogy a pónik hótalpait a téli kunyhóban felejtették, ami az egyik fő oka a sikertelenségnek -  egy modernkori olvasata annak hogyan vész el az ország egy rossz patkószeg miatt.

A főexpedíción a motoros szánok ha nem is mentek tönkre rögtön, nem jelenthettek komoly előnyt vagy hátrányt. A pónik alkalmazása lehetetlenné tette a hideg miatt a korábbi indulást, a kutyák ellátmányozásának része volt a pónik húsa, így ők is kényszerűen együtt haladtak a konvojjal, hiába voltak kétszer gyorsabbak. A lovak takarmánya idő előtt elfogyott, bár feltehetően a hasadékos Beardmore-gleccseren elérte volna őket a végzet, mint ahogy Shackleton utolsó lova is egy jégszakadék mélyén végezte. Szóval adott volt hogy az út háromnegyedét-kétharmadát szánt húzva kell megtenni - az utat a tényleges szárazföld szélétől a sarkig és vissza, majd tovább a bázisig. Az előd Shackleton és három társa egy 380km-rel rövidebb távon csaknem az életével fizetett egy ilyen vállalásért 1909-ben,  de napjaink kalandkereső sportemberei sokkal jobb felszereléssel is csak az emberi teljesítőképesség határán visznek sikerre hasonló sarkvidéki utakat, ha egyáltalán visznek.

Ha megvizsgáljuk az expedíció terveit és eredményeit megállapíthatjuk, hogy a végnapoktól eltekintve minden a az előzetes terveknek megfelelően alakult. Volt pár módosítás menetközben, de ezek egyike sem szolgálta annyira az expedíciót, mint inkább ártott neki. Az egyetlen hasznos változtatás Scott szóbeli utasítása, amit az utolsónak visszafordult támogatócsapat vitt a bázisra, miszerint egy kutyaszános csapat segítse majd a sarkról visszatérőket. Ez különböző körülmények miatt felemásan valósult meg és nem érhette el célját. Tehát már a terv elégtelen volt, a tervet pedig meghatározta az a felkészülés, ami hónapokon keresztül Angliában zajlott. 1909-ben gyakorlatilag minden információ rendelkezésre állt a tervezett útvonallal kapcsolatban, amire fel lehetett volna építeni a délsarki expedíciót. Scott azonban csak fazonírozott Shackleton módszerén - autó helyett motoros szán, több póni, több ember. Hitt benne, hogy amit amaz egy-két szerencsétlen momentum miatt nem tudott befejezni, ő majd végigviheti. És leginkább hitt benne, hogy jobb és erősebb Shackletonnál, ezért nincs más dolga, mint végigjátszani a lekopírozott tervet. Pedig a józan ész azt kívánta volna, hogy a hibákból inkább tanuljon. Shackleton vállalkozásának gyengéje az ellátmány volt, csak négy pónija maradt és csaknem a teljes hosszon (ami még mindig 380 kilométerrel rövidebb, mint a Scott által tervezett) négy ember gyalogolta végig az utat. Csökkentett napi fejadagokkal haladtak visszafelé depóról depóra és hajszálon múlt hogy élve megússzák.

Scott ugyancsak borotvaélen táncolt visszaútján a készleteket illetően. Bár számszerűen 18 kilométer hiányzott a végső sátorhelyüktől az újabb depóig, látni kell hogy Evans altiszt már hetekkel, Oates napokkal  korábban meghalt - Scott, Bowers és Wilson pedig ugyancsak végletekig le volt gyengülve, kritikus fagyási sebeik voltak. A biztos menedéket jelentő téli szállásig pedig még ugyancsak hosszú volt az út. A végső napokban már csak Scott vezette naplóját, soraiban inkább reménykedő, mint bizakodó. Túlélési esélyük elenyésző volt az utolsó heteikben, és ezek egyenes következményei a korábbi döntéseknek. Egy ilyen út - főleg 100 éve - sok kockázati tényezőt hordozott magában, egy jó terv ezek számát lett volna hivatott minimalizálni. Volt valamiféle romantikus hevület abban, ahogy hittek benne, hogy képesek olyan szélsőséges erőfeszítést nyújtani, ami keresztülviszi őket minden nehézségen. A végső tervet és logisztikát Scott és Bowers állították össze 1911 szeptemberében és vezették fel azt a tisztek előtt. Vélhetően Meares, Oates és Evans hadnagy volt az aki kritizálta valamilyen szinten, de ezt a katonai keretek között nem tudták érvényesíteni. Ettől függetlenül az "örök pesszimista" Oates be lett választva a tragikus sorsú sarki csapatba, Evans hadnagy pedig mérhetetlenül csalódott volt hogy kimaradt. A túlzott önbizalom okozhatta, hogy a bázison tartózkodók nem érezték szükségesnek, hogy komolyabb erőkkel segítsék a ténylegesen akkor már életükért küzdő sark felől visszatérőket.

Egy komoly feladvány a rádiós kommunikációt megelőző időkben megszervezni egy száz naposnál hosszabb utat, ahol csak a hibátlan szervezés minimalizálhatja a fatális végkifejlet esélyét. Ebben a feladványban vallott Scott mint az expedíció parancsnoka kudarcot, és vált felelősévé önmaga és társai halálának.

Bővebben (angol nyelvű linkek és egy témábavágó dokudráma) :

http://en.wikipedia.org/wiki/Terra_Nova_Expedition

http://en.wikipedia.org/wiki/Comparison_of_the_Amundsen_and_Scott_Expeditions

https://www.youtube.com/watch?v=GPRZdbnsEIc