1912-ben Scott a sarkot elérve, Amundsen nyomait látva naplójában úgy kommentálta második helyezését, hogy "Amundsen biztos megtalálta a könnyű utat". Nos, a következő 100 évben számtalan úton jutottak el expedíciók a sarkra, Amundsenén egy sem. A centenárium éve sok expedíciót megmozgatott, néhány közülük ezt a "hanyagolt" útvonalat választotta, most a centenáriumi emlékexpedícióról írok pár sort.
Az ötlet Rolf Bae norvég hegymászótól indult, aki a K2 alaptáborából kezdte szervezni a csapatot felhíva műholdas telefonon ismerőseit. Sajnos ő nem jött haza az expedícióról, de a gondolatot továbbvitték, és megszerveződött a négyfős délsarki expedíció.
- Stein P. Aasheim (1951) élete az expedíciókról szólt úgymint magashegyek és a világ tengerei.
- Harald Dag Jølle (1971) történész, természetesen szintén a sarvidéki terület ismerője, és nem az a szobatudós fajta
- Vegard Ulvang (1963) olimpiai és világbajnok síző, különböző expedíciók résztvevője, környezetvédelmi aktivista.
- Jan-Gunnar Winther (1962) kutató, kutatási területe nem meglepő módon a sarkvidéki klíma, gleccserek, tengerek.
A cél Amundsen útjának bejárása a Bálna-Öböltől a sarkig, sível és kite segítségével - és hogy növeljék a publicitását Amundsen történelmi tettének, felhívják a figyelmet az Antarktiszt érintő főleg környezeti kérdésekre.
Terv szerint Amundsennel "párhuzamosan" haladtak volna 100 év különbséggel, hogy aztán a sarkon pont odaérjenek a jubileumi ünnepségre. Az időjárás azoban késleltette repülőútjukat Punta Arenasból a Union Glacier kutatóállomásig, majd tovább a Bálna-öbölig, így helyből összehoztak 13 nap késést. Végül 2011. november 1-én indult el a négyes, mindenki sítalpon a modern expedícióknak megfelelő szánokat vontatva. Amundsen módszerét követve az órás menetek közé rövid szüneteket iktatva kb. 25 kilométeres napi teljesítményt hoztak össze a -30 fokos hidegben. A nap végén 1 négy és egy háromszemélyes sátrat állítottak fel, amiben párosával viszonylag könnyen elfértek a felszerelésekkel együtt, bár a sorshúzást, hogy ki alszik a nagyobb szálláson jóleső izgalom előzte meg. Műholdas telefonon (Iridium) tartották a kapcsolatot a külvilággal - a műszaki támogatócsapattal és a médiával, kisiskolás diákokkal stb. A tápellátásról a sílécekkre applikált napelemtábla gondoskodott - ennek korlátozott kapacitása határozta meg a gépidőt. A szánvontatás jelentős hendikep Amundsenékkel szemben a virtuális versenyben (akik végig kutyaszánon vitették az ellátmányt és néha önnön magukat is), viszont a modernebb és könnyebb felszerelés a jelen csoportot szolgálta. Ugyancsak mentesek voltak olyan napi teendőktől, mint a tájékozódást segítő jégoszlopok építése vagy a kutyák etetése. A mai sarkutazók "titkos fegyvere" a kite, ez a siklóernyőhöz hasonlító vitorla, amely segítségével elképesztő távolságok nyerhetők a jellemzően sík terepen, természetesen csak megfelelő szélviszonyok mellett. Az ilyen szélvontatás a gyakorlatban úgy működött, hogy egy kite húzott egy embert, aki két szánt és további egy társat, de volt nap, hogy egy ember húzta a három társból és négy szánból álló szerelvényt. Így sikerült faragni Amundsen előnyéből, aki 28 kilométeres (egynegyed fokos) napi távra állította be a tempót.
82 fok déli szélességnél érték el az első, repülőgéppel elhelyezett depójukat a kettőből. Amundsennek nem volt ilyen segítsége, ő az expedíciót megelőző évben ugyancsak kutyaszánon telepített le három egytonnás depót a 80, 81 és 82 szélességi fokokon a selfjégen, a továbbiakban pedig csak a saját maga által szállított élelemre és felszerelésre támaszkodhatott úttörő útján. Napjaink utazói a huszadik napon találkoztak először az addig végtelen horizontot megtörő hegylánccal, ami keresztben elzárja az utat a sarki fennsíktól. Most az útvonal ismert és feltérképezett, anno ez egy komoly feladványt és valószínűleg nem kis lelki terhet jelentett, hogy hol és hogyan lehet átjutni ezen a jégkorszaki állapotú alpesi méretű hegygerincen. További négy nap alatt érkezett meg a csapat a hegy lábához, ahol felkeresték a száz évvel korábbi expedíció egyetlen ismert, helyszínen maradt tárgyi emlékét, egy kőrakáson elhelyezett olajoskannát, amelyben sarki palackposta gyanánt egy papiroson üzent az egykori expedíció az utókornak.
Az útvonal következő szakasza az Axel Heiberg gleccseren vezetett fel, a következő napokban kemény szintezés várt a sarkutazókra, felváltva törték az utat felfelé, a többiek a lefektetett nyomon haladva "pihenhettek". Napi 7-800 méter szint szánokat húzva, huszonöt kemény túranap után ... Akinek eddig nem tűnt fel, Stein P. Aasheim, a csapat doyenje 60 évesen tette mindezt.
A 2800m magas platóra felérvén megkeresték második depójukat és pihenőnapot tartottak, amihez az éppen viharos időjárás áldását adta. Lemaradásuk Amundsenhez képest 100 kilométerre apadt, szoros versenyfutás igérkezett a sarkig. Az elkövetkező terep jellemzően viharos, hótarajokkal tarkított (szasztrugi), és ott van a 3000 méteres magasság, ahol az oxigén mennyisége 62%-a a tergerszintihez képest. A szél viszont a vitorlázás barátja, legjobb napjukon 58 kilométert mentek, tovább faragva a "főnök" előnyéből. December 9-én értek el útjuk legmagasabb pontjára az óriás bucka 3159m magas tetejére. A csaknem vízszintes, de ereszkedő folytatásban lassan látszott fogyni a kilométer, előszőr egy másik expedíció repülőgépének passzolták le a fölöslegessé vált felszerelést, végül kevéssel a cél előtt az a kompromisszumos döntés született, hogy Jan-Gunnar Winther és Stein P. Aasheim elrepül a sarki ceremónia helszínére, ahol az utolsó kilométereket lesíelő Norvég miniszterelnökkel ünnepélyesen felhívják a koronaherceget - Vegard Ulvang és Harald Dag Jølle pedig végigviszi az expedíciót. Végül utóbbi kettő az ünnepségről ugyan lecsúszott, de a december 14-i dátumról nem - az expedíció tehát 100 évvel Amundsen és csapata után annak útvonalán teljesítette az utat a Bálna-öböltől a Déli-sarkig.
az expedíció weboldala: http://sorpolen2011.npolar.no/en/
